Jó-e az, ha az áldozat az elkövetővel „egy pohár bor mellett” megbeszéli az ügyet?
Erőszakos nemi cselekményekkel kapcsolatban sokszor hallunk olyan véleményeket, amelyek az áldozat (szakirodalomban, a túlélő) és az erőszaktevő párbeszédét szorgalmazzák. Ilyenek a “beszéljék meg egy pohár bor mellett” vagy az “egyezzenek ki”, vagy “béküljenek ki” mondatok. Itt megtörtént esetekről beszélünk, pld. lásd az alábbi interjúban.
Ezek a vélemények arra a téves társadalmi elképzelésre vezethetők vissza, melyben a szexuális visszaélések csak egy rosszul kommunikált nézeteltérés következményei, amelyeket megbeszéléssel ki lehet javítani. Mi ezzel az elképzeléssel a probléma? Az például, hogy „rossz kommunikáció” általában két önmagát egyenlően képviselni tudó, a beszélgetésben legalábbis, nagyrészt egyenrangú fél között történhet meg.
Ezzel szemben, a szexuális zaklatás, az erőszak vagy kényszerítés olyan cselekedetek, amelyeket egy ember a másik testi és pszichikai épsége ellen követ el, azért, hogy a másikra valamilyen ráhatással legyen, cselekvésre bírja, tehát az akaratát rákényszerítse. Legyen az erőszak közvetlen, vagy áttett, legyen tudatos vagy tudattalan, az erőszak a felek között mindig egyenlőtlenséget szül. Az erőszak eszközei bőven túlmutatnak a kommunikáció eszközein. Álláspontunk szerint a zaklatás, kényszerítés és erőszak a hatalom leképezései, amely cselekedetekben megnyilvánulnak az egyenlőtlenségek.
A nemi erőszak egy esetben sem lehet kommunikációs félreértés eredménye, így azt nem lehet észszerűen megbeszélni.
Amikor az elkövető és az áldozat leülnek egymással “borozni”, ott nem két egyenlő fél ül le egymással, hanem egy olyan ember ül le a másikkal, aki egyszer már bűnt követett el (természetesen, itt olyan esetekről beszélünk, amelyekben az erőszak valóban megtörtént). Ebben a helyzetben semmi sem garantálja az áldozat fizikai és pszichikai védettségét az elkövetővel szemben.
A párbeszéd csak akkor válhat egyáltalán elképzelhetővé, ha az elkövető a tettéért már valamilyen – társadalmi vagy hatósági – büntetést kapott, és a hibáját önmaga is beismeri. A magyarországi viszonyok között, ahol nincsen még társadalmi konszenzus az elkövetők elítélésének szükségéről, illetve az áldozatok csak nagyon indokolt esetben kaphatnak védelmet, a “borozás” és a másfajta mediáció nem ajánlott.
Látnunk kell, hogy a nemi erőszak jelensége rendkívül mély társadalmi beidegződéseket mozgat meg. A társadalom, a saját működése érdekében, sokszor még a hamis rendet is megpróbálja helyreállítani. Hiszen könnyebb egy olyan világban élni, ahol kiderül, hogy a visszaélés nem, vagy „nem úgy” történt meg, a béke visszaáll és “mindenki mehet az útjára.” Ezekkel a megoldásokkal éppen a szembenézést, a bűncselekmény iránti határozott fellépést és annak elutasítását kerüljük meg. Mert az erőszakot csakis a megfelelő kivizsgálással és felelősségre vonással lehet kezelni.
Bagatellizálás, áldozathibáztatás
A probléma elbagatellizálása szintén egy megoldási kísérlet a rend helyreállítására. Ennek módja például az áldozat hiteltelenné tétele, annak a sugallása, hogy az áldozat nem normális, és félreértett egy helyzetet, vagy éppen a cselekmény kisebbítése, relativizálása. Az elkövető gyakran az áldozat leblokkolását, lefagyását beleegyezésnek állítja be. A “miért ment oda”, “miért nem szólt”, “miért hagyta”, “miért engedte” vélemények szintén az áldozathibáztatás mondatai.
“Szakmai igazolás”
Ha az elkövető köztiszteletben álló személy, elismert szakember, akkor a társadalomnak nehéz szembenéznie azzal, hogy egy ilyen embert vezető pozícióba engedett és pozícióban tartott, sokszor évtizedekig. Ezért a személy egyéb érdemeit szokás felemlegetni, a kiválóságának igazolásaként.
“Ő ajánlotta fel”
Ha munkaviszonyról van szó, akkor a két fél eleve nem egyenrangú. Például, egy színházi rendező, pozíciójából adódóan, szerephez juttathatja a színészt; a multinacionális vállalat menedzsere, pozíciójából adódóan, előléptetheti a beosztottját, a fotós kiemelt figyelmet fordíthat egy fotómodellre. Ezekben a helyzetben akkor is visszaélésről beszélünk, ha maga a színész, a beosztott, a fotómodell ajánlja fel a nemi kapcsolatot, és a főnök csak „elfogadja”.